Aalto egy kis finn városkában, Kuortanéban született 1898-ban, diplomáját pedig 1921-ben vette kézhez Helsinkiben, a műszaki egyetemen. Ez a szabályos pálya a továbbiakban is egyenes ívet mutat: a fiatalember hamarosan önálló tervezőirodát nyit; előbb Jyväskíläben, majd Turkuban él és dolgozik. Ezt követően költözik 1933-ban a fővárosba. 1976-ban bekövetkezett haláláig ott élt.
Aalto egy olyan időszakban - a húszas években - kezdte pályáját, amikor nagy átalakulás ment végbe az építészetben. Ekkor bontakozott ki a modernizmus, születtek az első tömegükben és felületeik kialakításában is egyszerű mértani elemeket mutató házak. Ez a változás mindenekelőtt Európa középső és fejlett régióiban következett be, az élen a németországi Bauhausszal; java részben innen, ebből a körből kerültek ki azok a mesterek és eszmék, akiknek és amelyeknek az egész világon döntő részük volt az úgynevezett internacionális stílus meghonosításában.
Ahogy nálunk, úgy Finnországban is némi késéssel bontakozott ki ez az új irányzat. Aalto első munkái, amelyek között villákkal és középületekkel egyaránt találkozunk, puritanizmusuk ellenére még klasszikus elemeket (pilaszter, timpanon, magas tető, íves lezárás) mutatnak, az áttörés csak az évtized végén következik be, az 1928-1929-ben alkotott turkui újságszékházzal, amely már a bauhausi konstruktivista esztétika jegyében készült. S még későbbről, lényegében a harmincas évek elejéről való az a mű, egy szanatórium, amellyel Aalto felzárkózott a modern építészet klasszikus nagyságaihoz.
A paimiói szanatórium azonban nemcsak azért korszakos alkotás, mert a vasbeton és az üveg alkalmazását a funkcionalizmus tanításai szellemében maximálisan érvényesíti; legalább annyira dicséri tervezőjét mindaz, amivel eltér - amiben különbözik - példaadó mestereinek hasonló épületeitől. Mindenekelőtt festői hatásokat sem nélkülöző, ennélfogva izgalmas látványában, amelyhez éppen úgy hozzájárulnak a homlokzatra árnyékot vető erkélyek, mint a napfürdőzésre szolgáló nyitott teraszok mozgalmas plasztikájukkal.
Ugyanakkor a design klasszikusairól szóló sorozatunkban ez a mű azért is különleges jelentőséggel bír, mert Aalto nemcsak a betegszobákat magában foglaló főépületet, továbbá a kiszolgáló feladatot ellátó és a személyzetnek szállást nyújtó melléképületeket tervezte meg (nem elhanyagolható szempont, hogy érdekes összképet formálva együttesükből), hanem a belső szinte minden eleme is az ő munkája - a fogantyúktól a mosdókon és a világítótesteken át a bútorzatig. Voltaképp itt és ekkor lett Aalto iparművész, ez a kezdete nagyhatású belsőépítészeti munkásságának.

Noha Aalto kísérletezett fémvázas bútorokkal is (nyilvánvalóan nem függetlenül a Bauhaus, személy szerint Breuer Marcel, Mart Stam és mások hasonló kísérleteitől), végül a fa mellett döntött. A hajlított fabútor gyártástechnológiájának forradalmasításában a Thonet cég szerzett döntő érdemeket, a finn építész azonban saját utat választott. A bauhausi fémkonstrukciók és a Thonet-féle tömören hajlított székek ellenében rétegelt lemezből készített olyan idomokat, amelyek szellemes megformálásával (például az egymáshoz ragasztott lapok Y alakban történő szétválasztásával, legyezőszerű szétterítésével, illetve hullám vonalú hajlításukkal) egyszerűségében is tökéletesen új szerkezetű és ebből adódóan látványában is eredeti darabokat tervezett.
Jól választott, mondhatjuk, hiszen a harmincas évek elején alkotott bútorainak számos darabját mind a mai napig folyamatosan gyártják. De talán helyesebb arról beszélni, hogy engedett a körülmények kényszerének. Egy olyan anyag - a nyír - mellett kötelezte el magát, amelyben hazája igencsak gazdag volt, s nem kevésbé épített a finnek famegmunkálásban szerzett kollektív örökségére. Ezt egy turkui műbútorasztalos, Otto Korhonen közvetítette számára, akivel 1929-től dolgozott együtt.
Még egy közvetlen segítőtársa volt: az ugyancsak építészetet tanult Aino Marsio. 1924-ben házasodtak össze és attól kezdve egészen Aino 1949-ben bekövetkezett haláláig együtt dolgoztak. Közös művük az a vállalat is, az Artek, amelyet azért hoztak létre, hogy a finn fából szépen megtervezett, de megfizethető árú bútorokat gyártsanak. (Ez a jelenleg is működő cég attól kezdve Aalto bútoraira alapozza termelését.) Ide készült a kétkerekű zsúrasztalka, amely megemelve könnyen gördíthető, a földre leengedve viszont stabilan áll; továbbá az egymásba rakható - szaknyelven rakásolható - kerek zsámolyok több változata.
Aalto művészi kvalitásait nemcsak ülőbútorainak csak rá jellemző formavilága tanúsítja; tehetségének ékes bizonysága az is, hogy sikerrel járt, bármi volt is a feladat. Tervezett asztali lámpát, nevezetes, ma is forgalomban lévő üvegvázát (Savoy néven) az Iittala cégnek, továbbá geometrikus mintájú lakástextíliákat. Nem kedvelte a rátett díszítéseket, magával a konstrukcióval törekedett esztétikus hatásra. Wrighttal egyetemben Aaltót tekinthetjük az organikus - a természeti formákat - az építészetben, tárgytervezésben előszeretettel alkalmazó irányzat kezdeményezőjének. Ez a magyarázata nagy hatásának. Már a harmincas években több angol és amerikai cég foglalkozik munkáinak importálásával, 1938-ban önálló kiállítása nyílt a New York-i Museum of Modern Artban. S természetesen, otthon is elismerik. Ô tervezi Finnország pavilonját az 1937-es párizsi világkiállításon, 1939-ben a New Yorkban rendezett expón. Munkásságának döntő része volt abban, hogy a finn, tágabb értelemben a skandináv design a második világháborút követően az egész világon meghatározó szerepet játszott a lakáskultúrában.

Vadas József